Paul Auster új könyve
Utazások a szkriptóriumban
A legeurópaibb" amerikai író
„Nem tudom, miért csinálom, amit csinálok. Ha tudnám, talán nem is éreznék késztetést rá, hogy csináljam. Csak annyit mondhatok, ezt viszont a legnagyobb bizonyossággal, hogy már kamaszkorom óta érzem ezt a késztetést. Az írásról beszélek, specifikusan olyan írásról, amikor történeteket mesélünk el, kitalált történeteket, melyek sosem történtek meg ott, amit mi való világnak nevezünk. Talán különös módja ez az élet eltöltésének: egyedül ülni egy szobában egy tollal a kézben, óráról órára, napról napra, évről évre, kínlódva papírra vetni szavakat, hogy azokból létrejöjjön valami, ami nem létezik – csak a fejemben. Miért akarna bárki is ilyesmivel foglalkozni? Az egyetlen válasz, amit erre eddig találtam: mert muszáj, mert nincs választás.
A késztetés a teremtésre, a kitalálásra alapvető emberi hajtóerő. De mi végre? Mi célt szolgál a művészet, azon belül is az írásművészet abban, ami a való világnak nevezünk? Semmit – legalábbis gyakorlati értelemben. Könyv még sosem csillapította egy éhes gyerek kínját. Könyv még sosem állított meg emberre kilőtt gyilkos golyót. Könyv még sosem fogta fel a háború közepén ártatlan civilekre dobott bombát. Egyesek szerint a művészet igazi értése jobb emberré tesz bennünket: igazabbá, erkölcsösebbé, érzékenyebbé, megértőbbé. Talán igaz is – bizonyos ritka, elszigetelt esetekben. Csakhogy azt se feledjük, hogy Hitler is művésznek indult. Zsarnokok és diktátorok is olvasnak regényeket. Börtönbe zárt gyilkosok is”
A késztetés a teremtésre, a kitalálásra alapvető emberi hajtóerő. De mi végre? Mi célt szolgál a művészet, azon belül is az írásművészet abban, ami a való világnak nevezünk? Semmit – legalábbis gyakorlati értelemben. Könyv még sosem csillapította egy éhes gyerek kínját. Könyv még sosem állított meg emberre kilőtt gyilkos golyót. Könyv még sosem fogta fel a háború közepén ártatlan civilekre dobott bombát. Egyesek szerint a művészet igazi értése jobb emberré tesz bennünket: igazabbá, erkölcsösebbé, érzékenyebbé, megértőbbé. Talán igaz is – bizonyos ritka, elszigetelt esetekben. Csakhogy azt se feledjük, hogy Hitler is művésznek indult. Zsarnokok és diktátorok is olvasnak regényeket. Börtönbe zárt gyilkosok is”
Az eddigi recenziók csalódásról árulkodnak:
„A nagy írók is hibáznak persze, de valahogy jobban álcázzák. Auster regénye valószínűleg csak a már világhírű szerző piaci értéke miatt jöhetett ki ebben a formában, egy lelkiismeretes szerkesztő minimum újragondolásra, újraírásra zavarta volna vissza az e kézirattal hozzá forduló kezdőnek gondolt írót. Az Utazások nem más, mint egy Auster-hatásokat mutató, a metafikció áldozatává vált pályakezdő tehetség első regénye, aki jó 20-30 évet megkésett az irodalmi alakulástörténet kronológiáját tekintve. Auster, ahogy önmagát kanonizálja, de nem ironizálja.A szerző a jól bevált, saját maga készített recept szerint jár el: a világtól elzártan egy bekamerázott, bemikrofonozott fehér szobában jeleníti meg a fehérbe öltöztetett, szenilis, leépült, saját biológiai funkcióira nagy figyelmet fordító Mr. Blanknek nevezett (kitöltetlen biankó) öregurat, akinek minden mozdulatáról jelentés készül (fura, hogy a gondolatairól is beszámolnak a medializált, fényképeken keresztül mesélők), miközben a korábbi Auster-regények szereplői látogatják (ill. említődnek meg ekphrázis formájában, 41. o.). A nyelvileg is affáziás-gyanús szereplő természetesen az író allegorizált papírfigurája, aki ellen regényalakjai fellázadnak (állítólag magának az írónak a kérésére). A metafikció további rétegekkel terhelődik, hiszen nem is lenne Auster-regény, ha nem így lenne: egy John Trause nevű író novelláját kell a kezelés során Mr. Blanknek elolvasnia (szkriptórium) és befejeznie (a Trause persze Auster nevének anagrammatikus átírása). A kézirat olvasása és a korábbi regényszereplőkkel (Anna Blume, James P. Flood, David Zimmer, Daniel Quinn, Sophie stb. – igazából csak a filológiai ösztön késztetésére érdemes kiszótárazni, ki, melyik regényben szerepelt, funkciójukat tekintve nem válnak sajátlagossá e regényben) való találkozás, szembesülés(?) mellett az öregedéssel járó esetlenségek (erekció figyelése, bevizelés, járás bizonytalansága, emlékezet hézagossága, stb.) fixálódása mesélődik el. A Trause-regény Sigmund Grafjának története (19. századi alternatív történelmi fikció az észak-amerikai területek gyarmatosításáról: „Micsoda egy szemét” – mondja Mr. Blank) olybá tűnik, mintha illusztrálná az Utazások minőségét is: kiúttalanság egy írói életműből, kiüresedés, megfáradás jelei a papíron. Persze – ismétlem – nem is Auster elbeszélése lenne a regény, ha nem egy möbius-szalagszerű metázással zárná a könyvet: az Utazásokat, mely egy másik kézirathalom az öregember íróasztalán, egy N. R. Fanshawe nevű szerző írta, aki szintén Auster-szülemény (lásd NYT), s ez a kéziratkupac 140 lapnyi írásos szöveget számlál (az angol kiadás lapszáma erre pontosan rá is játszik).Az ujjgyakorlatnak minősíthető regény banális konklúzióval zárul: Mr. Blank (az író alteregója, identitásnélküli figura) szereplőin keresztül saját hatástörténetének foglyává („mi, egy másik elme szüleményei túléljük a bennünket megálmodó elmét, mert amint kilök minket a világba, attól kezdve örökké létezünk, történetünket továbbadják még azután is, hogy mi meghalunk” (120. o.), regényalakká válik.A szerző(k) és elbeszélő(k) közti határvonalak összemosásában, áthágásában, triplázásában jártas Auster azonban láthatóan felélte tartalékait, erre a regényére utólag valószínűleg kínosan legyint majd. Ahogy én is.( Rácz I. Péter)
A fanyalgók táborát erősíti Zanin Éva:
A 120. oldalig jutva már-már elhisszük, hogy talán Paul Austernek sikerült végre megtalálnia a jobbik tollát, amit valahol a Mr. Vertigo és a Timbuktu körül hagyott el. De végül mégis csalódnunk kell. Még akkor is, ha a szöveg csupán 120 és fél oldalas.
Aki Auster-regényekkel itta magába a posztmodern amerikai krimiregényt, bizonyára nem fog csalódni, hiszen a rövid szöveg nem más, mint rajongóknak szánt ráadás, amolyan rocksztáros kis egyveleg, amit egy koncert végén, visszatapsolás után, ráadásképpen játszik az ember. De vajon tényleg vége van a koncertnek? Paul Auster nem játszik többé?
A regényt méltató blogbejegyzések nagy része azon a véleményen van, hogy a szöveg leghangsúlyosabb eleme a kilépés, a befejezés, az írás foglyának patetikus tengődése Menny és Pokol között. Nem más, mint a tehetetlen írói kényszer és a kiüresedés újabb metaforája. Ismét citálja a szokásos elődöket, Beckettet és Kafkát, de megint nem kezd velük semmit, csak a felszínt kaparja, ami a csend és a nyelv viszonyát illeti. Mi lehet vajon egy ilyen cserbenhagyott szöveg tétje?
A történet egy Mr. Blank nevű öregről szól. Nem csak a neve Üres, mint egy papírlap, de a szavak és történetek által érintetlen, fehér papírlap képe köszön vissza környezetében is. Fehér szobában ébred, emlékek nélkül, pusztán annyi dokumentummal és adatként feldolgozható információval, amelyek gondolatról gondolatra segíthetnek megképezni egy alternatív emlékezet lassú lépteit. Mr. Blank látogatói korábbi Auster-regény hősök. Azok az olvasók, akik beavatottak, akik pontosan ismerik az austeri világ lakóit, örülhetnek, hiszen számukra a szereplők felbukkanása egyenértékű lesz egy-egy korábbi regény szövegbe lépésével. Örülhetnek a felismeréseknek, hiszen egyedül számukra tárul/nő fel a röpke kis szöveg minden intertextuális horizontja. A felbukkanó szereplők mintha egy nagy összeesküvés résztvevői lennének, ami azonban túlmutat a szövegbeli utalásokon. A textuálisan sejtetett összeesküvés arra irányul, hogy megbüntesse Mr. Blanket a korábban, ellenük – szereplők, ügynökök ellen – elkövetett bűnei miatt. Egy szikár, kafkai per szüzséje sejthető, ami a minden bizonnyal egy valahavolt Szerző ellen folyik. A szereplők ugyanakkor mintha a beavatott rajongó-olvasókkal is szövetkeztek volna, hogy kirekesszék mindazokat, akik úgy vették le a polcról a kötetet, hogy előtte nem készültek fel Austerből. Hogy Anna Blume megöregedett, de még mindig gyönyörű, hogy az ifjabb Peter Stillmann kívánsága, hogy Mr. Blank talpig fehérbe öltözzön, vagy, hogy az orvost éppen Samuel Farrnak hívják - ezek az információk világokat mozgatnak meg, de csak ott, ahol van mit. Ezek a pars pro toto szinekdochék a beavatottak olvasatába építik a teljes austeri életművet, valahogy úgy, ahogyan Mr. Blank az asztalon talált fotók és kéziratok segítségével próbál az emlékeihez és rajtuk keresztül önmagához visszatalálni. Azonban, ahogy az asztalon található dokumentumok sem jelentenek semmit annak, aki először látja őket, a szövegben elhelyezett szinekdochék is kérlelhetetlenül kirekesztik az első Auster-olvasókat.
A fehér szobában, kiürült elmével ébredő öreg minden pillanatát egy mennyezetbe süllyesztett kamera, a szoba minden hangját mikrofonok rögzítik. Mr. Blankről adatokat gyűjtenek, amely adatgyűjtés leginkább ahhoz a hiábavalósághoz hasonlít, amire a Lost-ban Lock döbben rá a Gyöngy állomáson. A dokumentum- és emlékezetgyártás, ami a szobán kívül történik nem lépi át a szoba küszöbét, így élesen ellenpontozza azt a kiüresedett állapotot, amit a szoba teremt. Mr. Blank szobája metaforikusan egy üres történetvázként is értelmezhető, ahová ezúttal az kerül, aki eddig a gesztusértékű pillanatig sohasem kerülhetett fikcióba – azaz a szerző, az Író.
Pedig Auster már az első regényében felszámolta a határokat, amelyek a fiktív tértől elválasztották az Írót, legalábbis az író Nevét. De nem csak ezt a gesztusát ismétli meg az Utazások a szkriptóriumban. Mivel az összes eddigi regényének közös univerzumát tekinti egységes világalapnak, beemeli az összes jól ismert auster-i posztmodern krimiregény-klisét. Játszik a nevekkel, amelyek minden esetben beszélő nevek, pontos térképet alkot, hogy félrevezessen; a szöveg központi részében egy másik, belső szöveg rejtélyének megoldása képezi a kalandok legfőbb forrását, szinte minden jelentősebb esemény a véletlennek rendelődik alá. Ennyi. Meghaladás, továbbgondolás, vagy bárminemű absztrakció nélküli ismétlése a best of Paul Austernek. Még akkor is, amikor látványosan a saját írói kényszer metatextuális reprezentációjáról van szó egy apró, de Austerhez méltóan, páratlanul szépen bonyolított szüzsében, amit nem lehet nem szeretni. De sajnos az utóbbi pár szövegén – ahogyan ezen is – érezhető, hogy már jóval azelőtt beleunt, mielőtt a regénynek tulajdonképpen vége szakadt volna. Persze könnyen lehet, hogy ezzel a rojtosan hagyott történetkezeléssel éppen az a szándéka, hogy a posztmodern regényírás eszközeivel fejtse le a krimi műfajáról a katarzist és közelítsen a csend irodalmához, hiszen mindig is ezek kettőssége vonzotta leginkább. Ez a szándék viszont nem teljesül, és nem is teljesülhet csúnyán félbehagyott és elmismásolt szövegek esetében, mert nem ez az, ami ebből az irodalomból következik.
Kafkának, a nagy példaképnek sikerült létrehoznia a tökéletes töredéket a Kastélyban. Folytathatatlan és hibernált töredékességét viszont nincs értelme megismételni, mivel nem is lehet. Az Utazások a szkriptóriumban Kafka nélkül is remek regény lehetne, ha a Paul Auster egy kis időre újra magára zárná a fehér szoba ajtaját.
Sajnos én sem tehetek ehhez sok jót. A leggyengébb Auster regény, amit olvastam. Minden eddigi kell a mester kezében van, a lámpák elalszanak, a pódium fénybe borul, előkerül a varázspálca, de most, épp először, nem akar kiugrani a fehér nyuszi a kalapdobozból. A mutatvány nem sikerült.
A kiadó:
Az idős férfi egy ismeretlen szobában ébred. Nem tudja, kicsoda, nem emlékszik, mit keres itt és hol ez az itt egyáltalán. Nevezzük Mr. Blanknek.
Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy valamiféle terápia részese; pl. a tárgyakra cetlik vannak tűzve (a falra az, hogy FAL, stb.), a mennyezetről kamerák figyelik. A nap előrehaladtával különböző emberek keresik meg, a tőlük hallottakból próbálja összerakni saját életét. Elsőnek Anna Blume, aki gondját visel, mint egy nővér; tőle tudja meg, hogy sokan szenvedtek/nek miatta. Valamiféle küldetésre küldött embereket. Aztán Flood, aki nyomozó és az álmairól kérdezi. Nyíltan nem árulnak el neki semmit, az elejtett célzásaikból kell kihüvelyeznie, ki is ő
Kerekes Tamás.
Utazások a szkriptóriumban / Paul Auster .
- [Ford. Pék Zoltán]. - Budapest: Európa Könyvkiadó, 2007. 144 p.
fűzött: 2500,- Ft
Eredeti cím: Travels in the Scriptorium
Formátum: 122x200
ISBN 978 963 07 8370 5
fűzött: 2500,- Ft
Eredeti cím: Travels in the Scriptorium
Formátum: 122x200
ISBN 978 963 07 8370 5
